Napjainkban széles körû ellenszenv mutatkozik a démonûzéssel szemben. A témát nagyon sok félreértés, teológiai tudatlanság, vallásos vagy materialista elõítélet, és némely démonûzõ részérõl elkövetett hibák, visszaélések veszik körül. A keresztény világ démonûzéssel szembeni zavarában azonban számos fordítási probléma is szerepet játszik. 
Példának okáért, a magyar köznyelvben és számos bibliafordításban is az „ördögök” kifejezést használják a démonokra, ezzel szemben az Újszövetség kifejezetten megkülönbözteti a démonokat az Ördögtõl. Az Újtestamentumban a „démon” (daimonion) kifejezés hatvanszor fordul elõ, ami önmagában arra mutat, hogy itt egy fontos újszövetségi tanításról van szó. A démonokat az Újszövetség „tisztátalan szellemek”-nek és „gonosz szellemek”-nek is nevezi, az elõbbi húszszor, az utóbbi hatszor fordul elõ annak szövegében. Ez a három kifejezés egymással felcserélhetõ. 
A görög nyelvû Újszövetség a diabolosz szóval jelöli a Gonoszt, amit a magyar nyelv szintén az ördög szóval fordít. A diabolosz jelentése: „vádló, rágalmazó, aki igyekszik engedetlenséget szítani mindenhol, gáncsot vetni, mindent össze akar zavarni, keverni, dobálni, mind a világban, mind az egyénben, ott, ahol a Nagy Elrendezõ (Isten) végzi a munkáját” (Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár). Az Újtestamentum szövege a diabolosz kifejezést legtöbbször magára a Sátánra alkalmazza, ezért egyes számban használja azt. Tehát sok démon, de csak egyetlen Ördög létezik. 
A zavarnak egy másik oka a „megszállottság” kifejezés elterjedt, helytelen használata. A Károli Gáspár-féle magyar fordítás ezzel kapcsolatosan az „ördöngös” szót is használja, ami olyasmit fejez ki, hogy valaki az Ördöggel, illetve az ördögökkel cimborál, vagy ördög(ök) van(nak) benne. A görög ezt az állapotot a daimonidzó igének passzív alakjával adja vissza, amelynek melléknévi igenévi alakja „a démonizált” (daimonidzomenosz). A „megszállott” kifejezést nem helyes használni erre az állapotra, mert azt sugallja, hogy a szóban forgó személy az Ördög vagy démonok tulajdonává vált. Az eredeti görög szövegben a „démonizált” csak „démonikus befolyásnak kitett állapotot” fejez ki. 
Harmadik megjegyzésünk a démonok kiûzésével van kapcsolatban. Az eredeti újszövetségi görög szöveg az ekballó igével adja vissza a megszabadítás aktusát, melynek jelentése „kivetni, kiutasítani, kidobni”. A cselekményre használják még az exorkidzó (megesket, esküvéssel kényszerít) kifejezést is, amelybõl a szó elterjedt latin megfelelõje, az exorcizmus ered. Ez olyan eseményt jelöl, amikor gonosz szelleme(ke)t kiutasítanak egy személybõl vagy egy helyrõl ima által.
A keresztény világban a démonok kivetésével, kiûzésével szembeni zavart és ellenkezést gyakran az evangélium hamis értelmezése okozza. Az egyháztagok jelentõs része sincs tisztában a Sátán és annak birodalma létezésével. Sokan nem fogadják el a démonokat valóságosnak, hanem csupán olyan bibliai fogalomként kezelik, amely Jézus és kora világnézetének túlhaladott álláspontját tükrözi. Az úgynevezett démon-, vagy sátánhit egyesek szerint a kereszténységtõl idegen, primitív vallási képzet, ezért azokat a keresztényeket, akik elfogadják a Gonosz különbözõ realitásait és számolnak jelenlétükkel, mûködésükkel, primitív, babonás embereknek bélyegzik meg. Jelen cikk szerzõje is gyakran volt a gúny és nevetség célpontja különbözõ fórumokon, mert az a meggyõzõdése, hogy a bibliai világnézetet nem cáfolta meg a tudományosnak mondott világkép. 
Hitem és számos személyes tapasztalatom alapján állítom, hogy léteznek gonosz szellemi lények, ezen belül is démonok, akiknek jelenléte, emberekre gyakorolt befolyása nem egyedi, hanem általános jelenség. Vagyis a mai modern világ legalább annyira a démonok mûködési területe, mint Jézus kora volt. Személyesen meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ugyan fejlettebb civilizációban élünk, mint a Biblia koráé volt, de fejlettebb eszközeink, technikáink, az anyagi világról szerzett magas szintû tudásunk ellenére jelenünk szellemi-erkölcsi téren kritikusabb állapotban van, mint az a történelmi kor, amelyben az evangélium született. 
Az egyház adósa maradt az emberiségnek, nem sikerült nemzeti vagy egyetemes méretekben a Sátán birodalmát kiszorítania, Isten birodalmának a gyõzelmét képviselnie, sõt e helyett az egyház elnyomását ismerhették meg hosszú évszázadok során a társadalmak. Napjainkban a démonoknak nagyon nem kell félniük, hogy leleplezik õket Isten szolgáinak hitt emberek, mint ahogy ezt Jézus és apostolai tették. Soha nem élt a földön – bibliai aspektusból nézve – annyi bálványimádó, drogtól, alkoholtól, nikotintól, szexuális perverzitásoktól függõ ember, mint napjainkban, akiknek jelentõs része ráadásul szeretne is megszabadulni kóros szokásaitól, ha lenne hatalma saját szándéka, elhatározása fölött, és megfelelõ terápiában részesülhetne. Az AIDS egyre növekvõ fenyegetettsége ellenére számosan képtelenek szexuális szokásaikat revízió alá helyezni. Távol áll tõlem, hogy a különbözõ kóros függõségben szenvedõ embereket hibáztassam a világ mélyülõ szellemi-erkölcsi krízise miatt. Mindannyian valamilyen mértékben áldozatai, foglyai vagyunk a kor szellemi erõinek. Különösen azok, akik még nem is gondoltak arra, hogy spirituális szinten a siker reményében fel lehet venni a harcot az élet szinte minden területén széthullást elõidézõ gonosz szellemi erõkkel szemben. Az egyháznak ez az egyik fontos feladata a földön. 
A keresztény démon- és sátánhitet némelyek pogány kultuszokkal, sátánizmussal hozzák összefüggésbe. E felfogás szerint a démonokról szóló tanítások és maga a démonûzés okkult gyakorlat, a mágiához tartozik, képviselõit pedig varázslóknak, hipnotizõröknek, mágusoknak bélyegzik meg. Köztudott, hogy a pogány kultuszokban vannak olyan rituálék, melyeket „ördögûzésnek” neveznek. Ezek tartalma azonban teljesen más, mint az evangéliumi alapokon álló „démonok kivetése”. A Biblia démon-, és sátánhite nem azonos tartalmú az istenhittel. Az utóbbi Isten létezésének, Krisztus tettének elfogadása mellett magában foglalja az isteni dolgokkal való feltétlen azonosulást, azok szolgálatát és képviseletét. 
Ezzel szemben a démon- és sátánhit elfogadja a gonoszság erõit valóságos létezõknek, de ehhez az elfogadáshoz elutasító, kirekesztõ tartalom, magatartás társul. A bibliai kinyilatkoztatás alapján álló hit ellenségnek határozza meg a démonokat és a Sátánt, akikkel az Isten országa iránt elkötelezett hívõnek szembe kell fordulnia, ellenállást kell tanúsítania, és szellemi-erkölcsi dimenzióban harcolnia kell ellenük. A sátánizmusban az Isten és az emberiség õsi ellensége pozitív szerepet kap. Követõi a Biblia Istenét és annak képviselõit tekintik a legnagyobb ellenségüknek, akik ellen szerintük akkor képesek hatékony küzdelmet folytatni, ha a Sátánnal azonosulnak és iránta rituális formában is kifejezik tiszteletüket