Véleményem szerint a teozófia tanításának egyik legszebb része, hogy visszaadja a különböző vallásoknak azokat a leginkább segítő tanait, amelyeken valaha felnőttek az emberek, és amiből kinőttek. Sokan vannak, akik - bár érzik, hogy nem tudnak mindent olyan természetességgel elfogadni, mint valaha, mégis valamiféle sajnálattal gondolnak gyermekkoruk szellemiségének elmúlt elképzeléseire. S habár az akkori derengésből már teljesebb fénybe léptek, és ezért hálásak is, s még ha akarnának sem tudnának előző elgondolásaikhoz teljes egészében visszatérni, de mégis néhány elképzelés minden kétkedés ellenére annyira kedves volt számukra, hogy szinte hiányzik, s a mai erősebb fény hűvösnek tűnik számukra a régi halványabbhoz viszonyítva. Itt siet segítségükre a teozófia, hogy az a dicsőség, szépség és költészet, amelyből a derengés időszakában csak egy kis fény villant, valóban élő valóságában létezik, és pompája az erős fényben nem hogy eltűnni, de még inkább kirajzolódni látszik. A mi tanaink azonban ezeket nem bizonytalan hagyományok, hanem tudományos tények alapján állítják, ami egészen új alapokon nyugszik. Nagyon jó példa erre az őrangyal fejezet, mert nagyon is bájos történetek vannak a védő szellemekről, akik közbelépnek és az őrangyalokról, akikben mind nagyon szeretnénk hinni, hacsak a legkisebb értelmes magyarázatot is kapnánk a létezésükről. Nagyon remélem, hogy ezt meg tudom tenni.
Az ilyen közbenjárásban vagy megsegítésben való hit nagyon régi. A legrégibb indiai legendákban már találunk olyan megjelenéseket, melyben kisebb istenségek megjelentek és segítettek a kritikus emberi pillanatokban. A görög regék is tele vannak hasonló történetekkel, vagy Róma történetében pl. hogyan küldettek az égből Castor és Pollux, hogy a fiatal köztársaság hadseregét a Regillus tónál lezajlott csatában győzelemre vigyék. A középkorban is tudósítottak arról, hogy a spanyol ármádiát Szt. Jakab vezette győzelemre. Nagyon sok mesét ismerünk angyalokról, akik a jámbor vándorokra vigyáztak, és közbeléptek, hogy útonállóktól, vagy más bajtól megmentsék őket. (Ismeretes a magyar mondavilágból Szt. László legendája. A fordító megjegyzése) - "Óh, ez csak népi babona!" - vethetné közbe valaki. Lehet. De mindenütt, ahol egy magát makacsul tartó babonával találkozunk, van benne legalább egy csepp igazság. Lehet, hogy torzítottan vagy sokszor eltúlzottan, de mégis igaz. Erről van itt szó!
A legtöbb vallás beszél az őrangyalokról, akik szükségben és gondban mellettünk állnak, és ebből a kereszténység sem kivétel. A keresztény országokban azonban - az akkori egyház bűnei miatt - különös elferdítése keletkezett az igazságnak, amelyet reformáció névvel illettek, s amelynek vádjai miatt nagyon sok ment veszendőbe, amiből még a mai napig sem tért vissza sok minden, ami hiányzik. Én lennék az utolsó, aki azt mondaná, hogy nem volt szükség semmiféle reformra azoknak a szörnyű félreértéseknek az idején. Egy ilyen reformáció azonban minden valószínűség szerint túl kemény ítélet volt az egyház által elkövetett bűnökre. A protestantizmus viszont kiürítette és elsötétítette a világot, mert sok kietlen tévedése mellett, még azt is elhitette az emberekkel, hogy Isten és ember közötti végtelen fokozatokon nincs semmi, azaz senki. Azt a hihetetlen elképzelést próbálja elhitetni velük, hogy a Mindenható állandóan és szeszélyesen beavatkozik saját törvényeibe és határozataiba, és ezt méghozzá a teremtményeinek kifejezett kérése nyomán teszi, feltételezve ezzel, hogy ők jobban tudják, hogy mi a jó számukra. Ha ezt valaha is elhinnénk, akkor lehetetlen nem arra következtetni, hogy ilyen beavatkozás igazságtalan és részrehajló volna. A teozófiában nincsenek effajta gondolatok, mert mi egy tökéletes isteni igazságban hiszünk, és felismerjük, hogy az ilyen beavatkozás csak akkor lehetséges, ha az illető az ilyen segítséget megérdemli. Akkor is csak közvetítés által, soha sem közvetlen isteni beavatkozás részeként. Nagyon sokan tudják közülünk, egyrészt tanulmányok, másrészt személyes tapasztalataik révén, hogy az emberitől fel, egészen az isteniig milyen sok lépcsőfok van. A régi hit az angyalokban vagy az arkangyalokban igazolást nyer azon tény által is, hogy ahogyan az emberiség alatt is van sok életbirodalom, ugyanúgy vannak magasabb fejlődési birodalmak felette is. Felettünk először is ott van az angyalok vagy dévák hatalmas országa, amely körülbelül annyival magasabban áll felettünk, mint mi az állatvilág felett. Az angyalok felett pedig mindjárt ott van az a fejlődési fokozat, amelyet arkangyalok, azaz Dhyan Chonok néven ismerünk, noha az elnevezések teljesen mellékesek. És így tovább megy fel a lépcső egészen Isten lábaihoz. Istentől a lábunk alatti porig minden fokozatos élet, hosszú létra, s abból az ember csak egy fokozat. Sok ilyen fokozat van alattunk, felettünk és közöttünk, és mindegyiket élőlények foglalják el. Valóban helytelen volt azt képzelni, hogy mi képezzük a fejlődés legmagasabb formáját, mi vagyunk a legtökéletesebb megnyilvánulás. Ha itt és ott, újra és újra, magasabbrendű ember jelenik meg köztünk, úgy ez a mi következő fejlődési fokunkra utal, és példakép is, melyhez hasonulni igyekszünk. Emberek, mint Krisztus, Buddha és sok más tanító, nagyszerű példaképek, akik felé törekedhetünk még akkor is, ha ebben a pillanatban is végtelen távolságban érezzük őket magunktól.
Amennyiben különleges beavatkozás történik az ember életébe, tekinthetjük-e az angyalokat, mint közvetítőket? - Néha talán igen, de csak nagyon ritkán. Ezeknek a magasabban fejlett lényeknek saját munkájukat kell véghezvinniük, mely a helyzetüknél fogva hatalmas világtervekkel függ össze, ezért alig van módjukban tudomásul venni a mi dolgainkat, vagy abba beavatkozni. Tudatlanságában az ember olyan rendkívül beképzelt, hogy azt hiszi, a világmindenség minden hatalma őt őrzi, s amint saját dőresége vagy tudatlansága miatt bajba kerül, azonnal az ő segítségére sietnek. Közben teljesen elfelejti, hogy ő, a neki alárendelt birodalmak számára nem szerepel áldást osztó előrelátóként, s hogy még megszokott útjáról sem hajlandó letérni, hogy pl. egy állaton segítsen. Néha inkább a hagyományos ördög szerepét vállalja, és féktelen rombolást visz véghez ártatlan és jóindulatú életük ellen csak azért, hogy kegyetlenségig lealacsonyodott vágyait kielégítse, és még ezt nevezi sportnak! Gyakran tart fogságban állatokat, és bizonyos mértékig gondoskodik is róluk, de csak azért, hogy jobban kiszolgálják őt és nem azért, hogy fejlődésüket elősegítse. Hogyan várhatja ezek után, hogy a felette álló lények legyenek vele annyira jók és törődjenek vele, mikor annyira távol van attól, hogy az ő alatta állókról messzemenően gondoskodjék? Elképzelhető, hogy az angyalok birodalma csak a saját dolgaival törődik, és rólunk annyi tudomást sem vesz, mint mi a fán ülő verebekről. Előfordul azért, hogy egy angyal felfigyel valamilyen emberi nehézségre, vagy gondra, és részvététől irányítva megkísérel segíteni éppen úgy, ahogy mi is segítünk egy bajbajutott állaton. Mélyebb belátása azonban megértteti az angyallal, hogy egy ilyen közbelépés, ebben a fejlődési szakaszban, az esetek túlnyomó többségében inkább árt, mint használ. Az ősidőkben, amikor közülünk még senki sem volt képes tanítóként működni, gyakran észrevették elődeink, hogy emberfeletti segítséget kaptak, de most mikor már a gyerekcipőből kinőttünk, valószínűleg képesek kell legyünk arra, hogy saját magunk közül szolgáltassunk vezetőket és segítőket.
Létezik még egy kevéssé ismert birodalom is a természetben. Ez a tündérek és a természetszellemek világa. Itt is megőrzött a néphit olyan teremtményeket, melyek a tudomány számára ismeretlenek. Még ma is említik őket olyan nevek alatt, hogy koboldok, törpék, bokkányok, najádok, szilfidek stb. Kevés olyan ország van, melynek népmeséiben ne szerepelnének ilyen lények. Ezek asztrális vagy éterikus testtel rendelkeznek, s ezért néhány ritka esetet leszámítva láthatatlanok is az ember számára. De inkább elkerülik az emberek jelenlétét és szomszédságát, mert taszítják őket a szenvedélyek, a vad kitörések, a mohóság, s ezek miatt az emberi tulajdonságok miatt inkább magányos helyeken tartózkodnak. Hegyi pásztorok vagy a természetben élők észlelik néha őket, akik távol élnek az emberek nyüzsgésétől előfordul, hogy egy ilyen lény vonzódást érez egy-egy ember iránt, és vállalja a segítő szolgálatot, mint ahogy ezt a német történelem mondái, és a skót fennsík népmeséi hirdetik. Szabályszerűen azonban alig várható el értelmes segítségnyújtás ezen lények részéről.
Természetesen léteznek még a nagy Adeptusok, a Bölcsesség Mesterei, akik bár ugyanolyan emberek, mint mi, mégis annyival magasabban fejlettek, hogy inkább a hatalom, tudás és a bölcsesség és részvét mestereinek tekintjük őket. Minden tevékenységük a fejlődés ügyét szolgálja. Lehet-e várni tőlük, hogy beleavatkozzanak emberi ügyekbe? Esetleg. De ez nagyon ritkán történik meg, mert lényegesen nagyobb és fontosabb ügyekre összpontosítanak. Tudatlan emberek azt ajánlották néha, hogy ezek az Adeptusok jöjjenek el a nagy városaikba, és segítsenek a szegényeken, tudatlanokon. Azért mondom, hogy tudatlan, mert csak azok merik bírálattal illetni ezeket a náluk lényegesen emelkedettebbeket és bölcsebbeket. Az értelmes és szerény ember belátja, hogy ezek a Mesterek tudják, hogy mit tesznek, és csak hálátlanság lenne kritizálni őket. Az ő feladatuk: sokkal magasabb szinteken működni, ami által úgy hatnak az emberi lélekre, mint a napfény, amely ráragyog a virágra, fejleszti és növeszti, ellátja erővel és élettel. Ez lényegesen nagyobb horderejű munka, mint egyes betegeket vagy szegényeket - tehát a testet - gondozni és táplálni. Ha ezeknek a Mestereknek a fizikai világban kellene helytállniuk, az szétforgácsolná erejüket ugyanúgy, mintha azt kívánnánk legkiválóbb koponyáinktól, hogy az utcán törjenek köveket, mert a város pillanatnyi jólétét ez szolgálná legjobban. Egy Adeptustól tehát nem lehet közvetlen beavatkozást elvárni a fizikai létben, mert a feladata ennél sokkal magasabbrendű.